Rudolf Steiner a Meghallgatásról

„ A tanítvány szellemi iskolázását illetően különösen fontos az a mód, ahogyan hallgatja mások beszédét. Hozzá kell szoknia, hogy mások beszéde közben a maga belső világa teljesen elnémuljon. Amikor valaki elmondja a véleményét, amit másvalaki meghallgat, általában helyeslést vagy ellenkezést vált ki az utóbbi belső világából. Sokan úgy érzik, hogy kénytelenek azonnal helyeselni vagy inkább ellenkezni. A tanítványnak el kell hallgattatnia magában mindenféle helyeslést vagy ellenkezést. Közben nem az a fontos, hogy hirtelen változtasson életmódján és állandóan egy ilyen alapos belső hallgatás elérésére törekedjen, hanem azzal kell kezdenie, hogy szándékosan kiválogat erre a célra egyes eseteket és ekkor lassanként, fokozatosan, mintegy önmagától válik szokásává mások meghallgatásának ez az új módja.

A szellemi kutatás folyamán az ember tervszerűen gyakorolja is az ilyesmit.
A tanítványok kötelességüknek érzik, hogy gyakorlásképpen bizonyos időközökben meghallgassanak legellentétesebb gondolatokat, miközben teljesen elnémítanak magukban mindenféle helyeslést és különösképpen mindenféle becsmérlő kritikát. Az a fontos, hogy eközben ne csak minden értelmi ítélet hallgasson el, hanem minden nem tetsző, elutasító vagy beleegyező érzés is. A tanítványnak azt kell állandóan és gondosan megfigyelnie, hogy ha nem is a felszínen, de nincsenek-e lelke legmélyebb, legmeghittebb világában mégis efféle elutasító vagy helyeslő érzések. Meg kell hallgatnia például a bizonyos vonatkozásban alatta álló emberek kijelentéseit, miközben el kell nyomnia magában a felsőbbség tudatának és a jobban-tudásnak minden érzését. – Mindenkinek nagy hasznára van, ha így hallgatja meg a gyermekeket, mérhetetlenül sokat tanulhat tőlük még a legnagyobb bölcs is. Így ér a tanítvány a fejlődésnek arra a fokára, amikor teljesen önzetlenül, saját személyisége, saját személyes véleménye és érzései teljes kikapcsolásával tudja hallgatni mások mondanivalóját. Ha a kritikamentes hallgatásban még akkor is gyakorolja magát, ha a sajátjával homlok egyenesen más véleménnyel szembesül és „a legképtelenebb” események játszódnak előtte le, lassanként megtanul összeolvadni mások lényével és teljesen feloldódni bennük. A szavakon keresztül mások lelkének belső hangjait hallja meg. A hang átéléséből csak állandóan ilyen gyakorlatokat végezve lesz lelket és szellemet érzékelő eszköz, de mindenesetre a legszigorúbb önnevelés kell hozzá, hogy célra vezessen. Ha ugyanis ezeket a gyakorlatokat a természet hangjaira vonatkoztatott gyakorlatokkal végezzük együtt, egy új hallóérzék fejlődik ki lelkünkben, amellyel észlelhetjük a szellemi világ külső hangokban ki sem fejeződő és fizikai füllel nem érzékelhető hangjait is. Életre kel a tanítvány lelkében „ a belső szó” észlelése. Lassanként igazságok nyilatkoznak meg a szellemi világból és hallja, hogy egy szellemi beszéd szól hozzá…“